Az első időszakból még szép emlékeket őrzött. Rohamos gyorsasággal emelkedett a ranglétrán. Először műszaki ismereteket oktatott, majd őrvezető, tizedes, szakaszvezető lett és karpaszományos is lett volna, de az a rang csak érettségivel rendelkezőknek járt. Kassán beiratkozott levelező gimnazistának, közben szakaszparancsnok lett. Ez a gyors felemelkedés anyagilag is segített a fiatalemberen, hiszen így már jó zsoldot fizettek neki.
1943-ban a leszerelés helyett a frontra vezérelték, mert a Don-kanyarban elszenvedett vereség után minden katonára szükség volt. Hősiességéért őrmesteri rangot kapott, ami nagyon ritka volt olyanok között, akik nem voltak karpaszományosok, majd hadnagy lett. Az orosz hadsereg feltartóztatása volt a feladata.
Béres József sok kitüntetést kapott már katonaévei során is. 1944-ben Kis Ezüst Vitézségi Érmet, miután átjuttatta katonáit a Prut folyón. Majd Nagy Ezüst Érmet és a 200 fős harmadik század Deljatinál történő megmentéséért Arany Vitézségi Érmet is adományoztak neki.
Az embereiért mindig nagy felelősséget érzett, és ha úgy látta, egy felettese indokolatlanul küldi veszélybe az őket, még a parancsot is megtagadta. Háborúban, parancsmegtagadásért kivégzés jár, őt is halálra ítélte a rögtön ítélő bíróság. Béres csodával határos módon menekült meg: az ítélethirdetéskor a százados egy aknarobbanástól szörnyet halt. Később maga Béres József is megsérült, bal karjába repeszek fúródtak. A kassai kórházba került, ahol nem bírta a viszonyokat. Egy nővér segítségével egy éjszaka megszökött. Pár nap múlva megtudta, hogy pont a szökés éjszakáján a kórházat porig bombázták. Az áldás tehát nem múlt el a feje fölül.
Úgy esett, hogy amikor 1945 májusában Hlinskóban alakulatával “laza hadifogságba” került, azaz a várost nem hagyhatta el, de egyéb módon nem korlátozták személyes szabadságát, Béres észrevette, hogy egy autó majdnem elüt egy férfit. Mivel ez a férfi nem vette észre a közelgő járművet, Béres rávetette magát, így megmentve az életét. A férfi magasrangú cseh tiszt volt, egyben a város parancsnoka, aki először félreértette a helyzetet, és fegyvert szegezett a fiatalemberre. Később azonban, miután kiderült a félreértés, hálából elvonulási engedélyt adott Béresnek és katonáinak. A fiúk indulhattak haza!
A helyzetüket viszont nehezítette, hogy nem volt civil ruhájuk. A szovjetek hamarosan el is fogták őket. Béres elmondta, életében nem rettegett annyira, mint abban a percben. Hányszor megmenekült a halál torkából, hányszor nézett farkasszemet a legnagyobb veszélyekkel, és most itt, hazafele tartva, a célhoz ily’ közel kell bevégeznie? Két szovjet katona vezette őket egy elhagyatott területre, ám amikor az egyik a másiktól tüzet kért, a magyar fiúknak sikerült egérutat nyerniük.
A debreceni pályaudvaron megtudták, hogy Záhonyba még tehervonat is csak két nap múlva indul. Nem tudtak várni: gyalog keltek útra. Négy év után, szakállasan, csontra fogyva ért az utcájukba, az édesanyja mégis már messziről megismerte, és kiáltott, rohant feléje… „Itthon van a fiam!” Pár napnyi pihenés és kényeztetés után azonban nem tehetett mást: körülnézett, és nekilátott, hogy megszervezze a romos falu rendbehozatalát…
